Bannockburn

A Skót és az Angol királyságok közti harc 1295-ben vette kezdetét, amelyben először az angolok mellé állt a szerencse és még az akkori királyt, John Balliolt is megbuktatták. A stirlingi, 1297-es Skót győzelem némileg javított az amúgy kilátástalan helyzeten, ám a következő évben I.Edward ismét vereséget miért Skóciára. Ezután kis időre meghódoltatták Skóciát, azonban Robert Bruce 1306-os királlyá koronázása újraindította a harcokat. Robert egyesítette az addig egymás ellen éppúgy, mint az angolok ellen harcoló Skót nemeseket, ezzel komoly ellenállást szervezett. Anglia gondjait tovább tetézte, hogy az 1307-ben trónra lépő II. Edward egyáltalán nem hasonlított az apjára. Nem volt sem jó hadvezér, sem kiemelkedő államférfi. Ez pont a legrosszabbkor jött, hiszen Angliának most kellett volna egy határozott vezető, hogy a Skótok újjá szerveződését vérbe fojtsák.

Stirling egy stratégiai fontossággal bíró angol kézen lévő skót vár volt. 1314 tavaszán ostrom alá vette Robert serege és egy korábbi megállapodás értelmében, a várat át kell adnia az angoloknak, ha nyár közepéig nem érkezik felmentő sereg. Ezt természetesen az angolok nem hagyhatták és II. Edward elkezdte fölállítani seregét egy apjáéhoz hasonló nagyszabású Skóciai hadjárathoz. Az angol sereg körülbelül 15 000 főt számláló, nagyrészt hosszú íjászokból álló gyalogságból és 2000 fős, többnyire nehézlovasból álló lovasságból tevődött össze. A skót sereg ennél jóval gyengébb volt. Pontos adat nem áll rendelkezésre, de a sereg nagyjából 7000 és 10 000 fő között mozgott. emellett a skótok esélyein a sereg összetétele sem segített. Mindössze 500 könnyűlovas volt a seregben és a gyalogosok között alig volt íjász.

Az ütközet maga, a kor nagy átlagához képest, szokatlanul hosszú két napos küzdelem volt. Június 23-án az angolok kezdeményeztek és két lovasalakulat csapott össze a skót elővédel, ahol Robert király is harcolt. Ekkor vívta meg Robert egy, később igen híressé vált párbaját Henry de Bohunnal. Bohun rárontott a királyra, viszont amikor összecsaptak Robert a csatabárdjával kettéhasította a fejét. Az angol nehézlovasok nem tudták áttörni a Skót sündisznó alakzatot és mindkét támadás rendezetlen visszavonulásba csapott át.

Az éjszaka folyamán az angolok átkeltek a Bannock Burn mocsáron és egy fennsíkon foglalták el állásaikat. Egy Alexander Seton nevű skót lovag elszökött az angol seregből, hogy tájékoztassa Robertet az angolok alacsony moráljáról és támadásra bíztatta a skót királyt. Robert lelkesítő beszéde után a skótok óriási lelkesedéssel özönlöttek ki New Parkból. A támadást a lovasság fedezte, az angol íjászok eliminálásával. Az angolok, Gloucester Gróf által vezetett ellentámadással próbálták kivédeni a skót rohamot. A támadást az angol vezérkarban egy heves szóváltás előzte meg, amikor Gloucester hajba kapott Hereford Gróffal, hogy kinek a joga a roham vezetése. Gloucester a királynak azt javasolta, hogy halasszák el a csatát, mire az gyávasággal vádolta. Ez az incidens lehet az oka annak, hogy az addig megfontolt ifjúként ismert Gloucester meggondolatlan rohamot indított a skótok ellen kis létszámú csapattal. A roham nem állította meg az előre nyomulást, Gloucestert körülvették és a csapatával együtt lemészárolták.

A sótok általános támadása meghozta a várt eredményt, az angolok fokozatosan szorultak vissza. A sündisznóállásokról bebizonyosodott, hogy nem csak kiváló védekező alakzat, hanem támadásoknál is hatékony. Az angol lovasságot bekerítették, ezért az képtelen volt manőverezni, a harc rettenetes volt, egyre az kisebb körben a lovasságot halomra mészárolták a skót gyalogosok. Az angolok sorai felbomlottak és általános visszavonulás kezdődött. A visszavonuláshoz köthető Gilles de Argentine hősi halála. Az addig veretlen lovag kijelentette a királynak, hogy nincs hozzászokva a vereséghez és utolsó, egyszemélyes rohamot vezetett a skótok ellen. Ott veszett a csatatéren.

A csata kimenetele egyértelmű skót győzelem volt. A legnyomósabb oka az angolok vereségének, hogy sem egységes haditervük, sem egységes vezetésük nem volt. Az angol vezérkaron belüli ellentétek végzetes kimenetelű, átgondolatlan hadmozdulatok indításához vezettek. A csatában nagy szerep jutott a sündisznóállásoknak, amelyek minden angol rohamot megakadályoztak. A bannockburni csata a skót hadtörténelem egyik legnagyobb dicsősége. A csata után Észak -Angliát folytonos skót támadások veszélyeztették és a hadiszerencse csak közel húsz év múlva fordult meg újra.