Első rész

Napóleon vívmánya: az újkori pricipátus

Napóleon életének egyik kulcsfontosságú állomása a brumaire-i puccs volt, amikor átvette a hatalmat Franciaországban és annak teljhatalmú diktátora lett.

Napóleont közvetlen környezete támogatta és biztatta, hogy szánja rá magát erre a lépésre. Miután Napóleon átvette a hatalmat, látszólag nem történt drasztikus változás az ország irányításában, holott az első konzul akkori rendszere egy újkori principátus - köztársaságnak álcázott egyeduralom - volt.

A direktóriumi rendszer végnapjai

Napóleon 1799. tavaszán érkezett vissza az egyiptomi hadjáratáról. Hazatérésekor addigi karrierjének legnépszerűbb időszakát élhette meg. Párizsba vezető útja során minden megállónál, minden kis pihenőnél ujjongó tömeg fogadta. A fővárosban fogadásokat rendeztek a tiszteletére, ha pedig megjelent egy színházban, az előadás félbe szakadt és mindenki tapsolni kezdett. Ennek ellenére Napóleon nem lehetett elégedett, ami nem volt meglepő hiszen korai és váratlan visszatérésének is az volt az oka, hogy az ország válságban szenvedett. Az öt tagból álló direktórium, az ország vezetői totális inkompetenciáról és az önérdek, a köz szükségletei elé helyezéséről tett tanúbizonyságot. Franciaországban megnövekedett a bűnözési ráta, a közszolgáltatások el voltak hanyagolva és az egymás után két évig rosszul termő földek miatt éhínség volt. Emellett a társadalmi elégedetlenséget a kisebbségek és a nemesek is megszenvedték. Tehát ki lehet jelenteni, hogy a vezetésben részt vevőkön és környezetükön kívül mindenki szenvedett a kapzsi, direktóriumi rendszer alatt. Többek közt ez a kétségbeejtő helyzet vette rá Napóleont, hogy rászánja magát erre a radikális és meglehetősen kockázatos lépésre.

 A hatalomátvétel előkészületei

Néhányan már - például az ügyes diplomata és intrikus Talleyrand - korábban is mondták neki, hogy törjön hatalomra, sőt a fent említett herceg felajánlotta szolgálatait az ügy érdekében. Napóleon, kis idejű Párizsban való tartózkodás után már tisztán látta, hogy eljött számára az idő. Meglátta, hogy jelenleg, mikor az országot Itália, Poroszország és Anglia felől is katonai támadás veszélye, belül pedig egy polgárháború kitörése fenyegeti, erős és határozott vezetőre van szükség, és ezt a feladatot a direktórium képtelen ellátni. Emellett Napóleon jól tudta, hogy a nép iránta érzett rajongása nem tart sokáig és bármikor, bármelyik hadvezér kollégája elragadhatja tőle az ,,ország hőse" címet. Úgyhogy eldöntötte, hogy él mulandó népszerűségének lehetőségével és megkezdte a hatalomátvétel előkészületeit.

Szövetségesek

Azonban nem ő volt az egyetlen, aki az ország élére készült törni. Sieyés direktor, egy dörzsölt és rafinált politikus is puccsot terezett. Neki tervei megvalósításához szüksége volt egy ,,kardra", egy olyan katonatisztre, aki nagy létszámú egységnek parancsol és elég vakmerő, hogy mellé álljon. Néhány sikertelen próbálkozás, valamint egy kis puhatolózás után akadt rá Napóleonra. Talleyrand közvetítésével tárgyalásokba is kezdtek és Napóleon hamarosan el is fogadta Sieyés ajánlatát. Viszont tudta, hogyha belenyugszik a ,,kard" szerepébe, akkor csak egy eszköz lesz a puccs valódi vezetője kezében és igazi hatalmat soha nem fog kapni. A szereposztásba tehát nem törődött bele és elkezdett aktívan szervezkedni, hogy amikor eljön az idő, elég hatalma, illetve támogatója legyen ahhoz, hogy magához ragadja az irányítást. Első pártfogója a testvére Lucien volt, aki a kezdetektől támogatta bátyja törekvéseit és akit nem sokkal a puccs előtt választottak meg a francia parlament egyik fontos intézményének, az ötszázak tanácsának elnökévé. Emellett, ígéretét betartva, Talleyrand is támogatta őt, látva, hogy mellette sokkal jobbak az esélyei, így hát elpártolt Sieyés-től.

Napóleonnak sikerült Joseph Fouché rendőrminisztert is megnyernie, hogy a puccs napján zárja le a várost. A történethez hozzá tartozik, hogy a rendőrminiszter meggyőzése nem volt túl nagy kihívás, figyelembe véve, hogy azidőtájt a miniszter nyaka körül már igen szoros volt a hurok. Ha az ingadozó direktórium elbukik, bármilyen rendszer kerül hatalomra, az kivégezte volna a francia polgárok körében rendkívül népszerűtlen kegyetlenkedéseiről híres, zsarnoki rendőrminisztert. Ennélfogva egy esetleges hevesebb felkelés esetén az ő fejét tűzték volna karóra elsőként. Tehát annak köszönhetően, hogy Fouché az utóbbi években minden hidat fölégetett maga mögött, Napóleon számíthatott rá, személyes épségének biztosítása és a rendőrminiszteri hivatalának megtartása árán. A miniszter hűségesek megszerzésével Napóleon maga mellett tudhatta a rendőrséget és ez óriási fegyver volt. Emellett, Napóleon maga mellé állította a direktórium egyik tagját, Roger Ducos direktort.

Napóleon: a hatalom birtokosa

Ahogy ezeket az ütőkártyákat sorra megszerezte, egyre nyilvánvalóbbá vált a puccsvezetői szerepcsere. Brumaire közeledtével Sieyésnek is át kellett értékelnie a helyzetet. Belátta, hogy nincs esélye Napóleonnal szemben, úgyhogy mentette a menthetőt és beállt a tábornok mögé. Napóleonnak tehát, bravúros intrikákkal sikerült elérnie, hogy pár hónap leforgása alatt a hatalom megszerzésének eszközéből, a hatalom megszerzőjévé lépjen előre.

Író, főszerkesztő: Horváth Máté Zoltán

Illusztrátor: Szabó Benedek

Lektor: Papp Angelika

Források:

A.Z Manfred: Napóleon

André Castelot: Napóleon